Milyen a helyzet Magyarorszàgon...
Ez a kérdés foglalkoztatott és cselekvésre késztetett minket. Elgondolkodtató az a tény, hogy a rendszerváltás óta folyamatosan nőtt a társadalmi osztályok közötti szakadék Magyarországon. A középosztály léte is veszélyben van. Egyre kevesebbet költenek az oktatásra, és az ország már most jóval az uniós átlag alatt van a szintén uniós tagországokhoz, Lengyelországhoz, Csehországhoz és Szlovákiához képest.
Nem mi vagyunk az egyetlenek, akik ezt elítélik. Amnesty International is régóta bírálja ezt a szinte megbénult oktatási rendszert. Az oktatási rendszer hiányosságai egyre nagyobb nyomást gyakorolnak a szülőkre és a tanárokra, ami viszont azt eredményezi, hogy a fiatalok egyre kiszolgáltatottabbá válnak. Az oktatásért folytatott küzdelem mellett fontos megteremteni a szabad tanulás lehetőségét az iskolában nem támogatott tantárgyakban. Az ország jelenlegi oktatási rendszere nem a gyermekek igényeihez igazodik.
Egy másik probléma, amelyet évek óta a szőnyeg alá söpörtek, a gyermekszegénység. A megszüntetésére tett minden kísérlet kudarcot vallott. Az esetkezelési megközelítés uralkodik, amely csak rövid távú eredményeket hoz, ahelyett, hogy a probléma gyökeres okait kezelné. A probléma egyre súlyosbodik, és gyermekek generációi nőnek fel anélkül, hogy lehetőségük lenne kibontakoztatni tehetségüket és kezükbe venni sorsuk irányítását.
A túlszabályozott és központosított tanterv mellett a tanárok túlterheltsége és a civil társadalmi szervezetek kirekesztése is hozzájárul ahhoz, hogy az oktatási rendszerben a tanulók nem kapnak olyan fontos információkat, amelyek felkészítenék őket az önálló társadalmi életre.
A magyar oktatási rendszert régóta bírálják, hogy „nem az életre nevel”, hanem a lexikális tudás bővítését várja el a diákoktól, ahelyett, hogy „kiegyensúlyozott közösségi életet, az emberi jogok elfogadását és megértését” tanulnák.
A jelenlegi nemzeti tantervből hiányoznak azok a tantárgyak, amelyek lehetőséget adnának a tanároknak a gyakorlati tudás, a kritikus gondolkodás és a szociális érzékenység átadására. A tanárok túlterheltsége miatt pedig egyre kevesebb lehetőség van a tanórán kívüli tevékenységekre.
A jelenlegi oktatási rendszer egyik aggasztó következménye lehet, hogy az iskolák olyan jövőbeli munkavállalókat nevelnek, akik nem reflektívek, kritikátlanok és nem együttműködőek. A jelenlegi oktatási rendszerben a frontális munkamegközelítés dominál, ami szintén nem segíti a fiatalokat abban, hogy megtanuljanak párbeszédet folytatni, csapatban dolgozni és befogadó közösségeket létrehozni.
A propagandatörvény hatályba lépése óta a civil szervezeteket súlyosan korlátozzák, illetve bizonyos szervezetek egyáltalán nem tarthatnak képzéseket az iskolákban. Ez azt jelenti, hogy a kormány rengeteg olyan pluszmunkával terheli a szülőket és a tanárokat, amelyet külső segítség nélkül szinte lehetetlen megoldani. Hiteles információkra és megbízható, támogató eszközökre van szükségük.
Mi azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy különböző programokat szervezzünk… és ezzel „könnyített” segítséget nyújtsunk.
Együttes erővel
A karácsonyi adományozások is híven tükrözik az ország állapotát. Nyilván átpolitizálódott ez is, és érezni ebben is a “két oldalra” rendeződést, talán a legdurvább volt a gyermekotthonos történet, amiben az egyik adna, a másik megtiltja…sőt, elszállítja, mielőtt az ajándék célba érne. Az, hogy ez a gyerekekről szólna, meg a karácsonyról, valahol elvész. És hát a szerepek is furcsa helyzetet teremtenek, a kormányszóvivő részt vesz önkéntesként egy karácsonyi ételosztáson és nyilatkozik, hogy szerinte minden évben kevesebben vannak, miközben minden híradás arról szól, hogy egyre többen állnak a kígyózó sorokban.
Sokat gondolkodtam azon, hogy legalább ilyenkor miért nem lehet összefogni, egyeztetni, félretenni az ellenségeskedést, és arra törekedni, hogy mindenkihez eljusson a karácsony üzenete. Azon is töprengtem, hogy nekünk miért ment az, ami másnak nem.
Azt hiszem, ez sem megy egyik pillanatról a másikra. Hosszú évek kitartó munkája van abban, hogy mi az intézményrendszerrel partneri viszonyban lehetünk. Bár kicsit “féloldalas” viszony ez, hiszen korántsem kölcsönös, de ahonnan indultunk, és ahol most tartunk, az egyértelműen az együttműködés irányába visz.
Sokszor írtam már, hogy a társadalmi leszakadás ellen csak összefogással lehet tenni. Nem civil feladat, és ha valaki civilként dolgozik benne, együttműködések nélkül csak tüzet olt, és egy civil zárványban próbálkozik a sokadik civil szegénységellenes modellel, ami sosem fog túllépni a szakirodalmi lábjegyzeten, már, ha odáig eljut egyáltalán.
A feladat ugyanis állami, amit rendszerszintű megoldásokat kíván. Ám a rendszerek lassan változnak és sajnos politikai érdekek szerint szerveződik a működésük. A politikai érdekben pedig a hatalom megszerzése és megtartása a legfontosabb, és mivel a társadalmi leszakadás orvoslása nem szavazatszerző tétel, így jellemzően “forró krumpli” marad, amit nem szeret senki sokáig kézben tartani. Nem kerül fel a pártok listájában az első helyre… sajnos már a középmezőnyben sincs. Fogalmam sincs, mikor lesz fontos kérdés, ami mellé tényleges politikai akarat is társul.
A nagy dilemma, hogy civilként foltozzuk-e a szociális háló lyukait, vagy lépjünk hátra és hagyjuk, hogy a helyzet eszkalálódjon a végletekig, a terepen eldől. Mert közelről nem lehet kivárással az állam kényszerítését alkalmazni. Nem megy, egyetlen jóérzésű ember sem tudja elnézni, ahogy a gyereksorsok az eleve elrendelt utat követik. Muszáj segíteni, még akkor is, ha pontosan tudjuk, hogy az állam helyett oldunk meg problémákat. Mert azok a gyerekek, aki a nyomorúságban élnek, ők most veszítik el az esélyét is annak, hogy életstratégiát tudjanak váltani. Látjuk, megtörténik újra és újra, az orrunk előtt…sokszor tehetetlenül nézzük, de az esetek többségében legalább annak az érzése velünk marad, hogy nélkülünk rosszabbul alakult volna a helyzet, talán tragédiába is fulladt volna.
Tenni kell hát, dolgozni tovább, és törekedni a rendszerszintű hatásra. Nagy kérdés, hogy hogyan? Talán a legfontosabb a probléma állandó közvéleményben tartása, állandóan szembe menni a kormányzati sikerkommunikációval, hitelesen bizonyítani, hogy nem úgy van, ahogy azt újra és újra ismétlik, meghazudtolva azokat, akik az ellenkezőjét állítják. Hogy hiába szajkózzák, a szemünk mást tapasztal, és az ellentmondásokat nem lehet letagadni. Ez vállalható feladat, csak hitelesség és persze bátorság kell hozzá.
Persze vannak szakmai kapcsolatok, amelyek erősítik a hatást, egyetemi kapcsolódások a szakemberképzésben, konferenciák, kutatások, munka a hazai és nemzetközi szakmai hálózatokban, ami tulajdonképpen egy szakmai beágyazódás, és erősíti a szervezetet és az ügy-képviseletet is.
Aztán fontos lenne, hogy amennyire lehet, ne engedjük politikai eszközzé tenné azokat az embereket, akikért dolgozunk. Ez persze nem egyszerű, mert a politika pontosan tudja, hogyan kell megszólítani őket, ismerik és alkalmazzák a manipulálás testreszabott eszközeit, minek hatására a világlátástól rég megfosztott emberek elhiszik, amit ígérnek nekik. Épp azokon a pontokon erősítik meg az üzeneteket, ami számukra befogadható, és épp akkor, mikor legjobban hat. Mi pedig ott vagyunk, és hiába magyarázzuk, hogy pl. valótlan veszélyt sulykoltak beléjük, a “bemondták a tévében” erősebben hat, mint mi, és mindig akad helyi erő, aki ezt erősíti. Ha pedig ez az erő a helyi hierarchiában magas polcon van, a kérdés eldőlt, és hamar ellenségképben találhatjuk magunkat a valós kép állítása miatt. Persze ez is kétélű, hiszen a nyilvánosság ebben is segíthet, legalább annyira, hogy elbizonytalanítson pár embert.
A következő fontos dolog a helyi beágyazottság kiépítése. Ez mintegy bizonyítéka annak, hogy lehetne másképp is. Nem ellenségként kezelve egymást, hanem partnerként. Tudomásul venni, hogy mi, civilek más eszközökkel dolgozunk, és ha a céljainkat nézzük, az ugyanaz: mérsékelni a társadalmi leszakadást. Együttműködésben, amibe mindenki azt hozza, amiben ő hatékony. Az intézményrendszer és a civilek. Politikai megosztottság nélkül.
Mi most karácsonykor több mint 3200 gyereknek tudtunk ajándékot vinni. Annak a 20-22 embernek, aki ebben dolgozott két hétig, nem ment volna, ha nincsenek meg azok az intézményi kapcsolódások, melyek mentén meg tudtuk szervezni az ajándékok célba juttatását. Egyetlen óvoda, iskola, lakásotthon, önkormányzat sem utasított el minket, sőt, az öröm mellett, amivel fogadták, ahol kértük, segítettek a szállításban is. Tudtunk segíteni más szervezeteket, volt miből, szívesen adtunk. Adtuk vele az átadás örömét is, hiszen mi nem ragaszkodtunk a személyes jelenlétünkhöz a célba juttatáskor, hiszen nem a mi “glóriánk” fényesítése, hanem a gyerekek öröme volt a cél.
Azt hiszem, ebben a legjobb szó az alázat, amiben talán megértik a partnereink is, hogy mi tényleg segíteni akarjuk őket, mindenféle hátsó szándék nélkül. És azt is tudomásul vesszük, ha ebben a politikai klímában nem tudunk kihangosítani minden adományt. Mert sokat továbbadunk a kapcsolatrendszerünkben, évek óta, ami intézményi vonatkozásban hasznosítható, vagy jobban hasznosul, mintha a családoknak adnánk. Alkalmazkodás ez ahhoz, ami van, amiben nem az intézményrendszer provokálásában, hanem a cél szerinti együttműködésben végül is megvalósul valami, ami javít a helyzeten.
Mert helyi szinten mi értelme lenne provokálni? Talán ők tehetnek arról, ami van? Helyi szinten a megoldásokat kell keresünk. Ami talán egyszer majd példa is lehet arra, hogy kialakítható lenne egy egymást támogató rendszer. Egy másféle munkakultúra. Amiben kivezetődik a gyanakvás, és a helyére a megoldáskeresés lép.
Most itt tartunk az együttműködésben. És dolgozunk azon, hogy ez erősödjön tovább. Mert így is lehet.
Persze tudom, most sokan azt mondják, lám-lám, nem veszem észre, hogy így tartjuk fenn a rendszert? Biztosan van más megoldás is. De azt keresse más. Nekünk ez bevált, és ezen az úton mennénk tovább. A gyerekekért, a családokért. Együtt, mindenkivel, akinek dolga van velük.Én megrögzötten hiszek az együttműködés erejében. Biztosan tudom, hogy ebben több potenciál van, mint a megosztottságban, a gyűlölködésben.
Iskolák a határon
Az oktatási rendszer egyik tulajdonsága, hogy akkor hatékony, ha hosszabb távon biztonságot sugall, és kiszámítható. Ami nagyon ártalmas, az a kiszámíthatatlanság, a gyors, sokszor egymásnak is ellentmondó váltások. No meg az is, ha a problémák kezelése nem történik meg, hanem a rendszer rögeszmésen ragaszkodik a megoldást nem adó dolgaihoz, és a bajok szőnyeg alá söprésével, meg persze hamis sikerkommunikációval igyekszik bizonyítani a működés sikerességét.
Kijutott ebből bőven az utóbbi időben. Ilyen mélyrepülés, mint ami most a leszakadó térségekben ezen a területen is megtapasztalható, eddig még nem volt. Az elnézett, sőt, az egyházi iskolák esetében az állam által is megtámogatott szegregáció növekedése, a szakképzés helyzete, a 16 éves korban a rendszerből kikerülők száma, a PISA tesztek és az évenkénti kompetenciamérések eredményei, a pedagógusok menekülése a szegregált iskolákból, a szakos hiányok stb. pontosan mutatják: a baj óriási.
A múlt hét híre volt az, hogy a szakemberhiányt a kormány képesítés nélküli pedagógusokkal kívánja megoldani. Nyilván első olvasatra többen hittük, kamu az egész. Mert közben zajlik a pedagógus-életpályamodellben a minősítés, amiben azoknak, akik pedagógus végzettséggel, pedagógiai gyakorlattal rendelkeznek, portfólióval, tanítással, védéssel kell bizonyítani: alkalmasak a pályára. És ez nem túl logikus, ha az ember mellé tesz a tantestületben egy olyat, aki most az utcáról beesve öt évig taníthat, ha azt mondja, majd megszerzi a képesítést. Ha meg nem, hát odébbáll.
Nos, ekkor meginog az ember hite: mennyire komoly az a rendszer, amiben ez a két dolog megfér egymás mellett? No meg az a hit is (ha valakinek van még ilyen), hogy az ember bízzon abban a szakpolitikában, ami ezt, mint megoldást, így kimondja, és jónak is látja.
Hogy mi köze ennek az esélyegyenlőséghez? Nos, hát az, hogy a szakemberhiánnyal nem az elitiskolák küzdenek, hanem a szegregált iskolák. Onnan menekülnek a pedagógusok, és a hiányt nem tudja pótolni az utazó-tanári rendszer sem. No meg, az az igazság, hogy az sem vált be, mert az másféle viszonyulásokkal, kompetenciákkal rendelkező szakembert kívánna, a 45 percre az egyik statikusból a másikba való átlépés nem adja a mobilitás rendszerében működés tudását. Ehhez nálunk a felelősség nélküliség kapcsolódik leginkább, de semmiképp sem az iskola szakmaiságába, „láthatatlan tantervébe” való beépülés. Felelősség és személyiség nélküli időszakos jelenlétet kíván csak, az adminisztratív igazolásával az egésznek. Azokban az országokban, ahol utazó tanári rendszer működik, ott ehhez módszertan is társul. E nélkül csak a lukak látszatbetömése történik.
Tehát, a probléma tervezett megoldása az úgy történne, hogy visszalépve a történelemben, a 21.század korszerűnek mondott oktatásában, bizonyos helyeken jók lesznek a képesítés nélküli pedagógusok is. („Bizonyos régiókban, illetve meghatározott szakmai területeken tapasztalható pedagógushiány kezelésére könnyítenének a pedagógusi munkakör betöltésének feltételein.” )
És olvashatjuk azt is, hogy már nemcsak gyógypedagógus tarthatna bizonyos tantárgyakat az enyhén, illetve középsúlyosan értelmi fogyatékos tanulóknak, hanem például rajzot, testnevelést, informatikát, technikát, ének-zenét, etikát, illetve „az egyes kerettantervek által tartalmilag ezekkel egyenértékű tantárgyakat” már szaktanári végzettséggel rendelkező tanár is oktathatna. Vagyis, a gyógypedagógiai tudás nem fontos. Minek kellene ezekbe a gyerekekbe plusz energiát fektetni?!
Nem kell nagy töprengés, hogy mindezzel lássuk: lépésről lépésre haladunk a másodrendű Magyarország kiépülése felé. Másodrendű iskolákkal a „bizonyos régiókban”. Másodrendű pedagógusokkal, akiknek nem fontos a szakképzettsége. És semmiképp sem fontos a speciális pedagógiai tudás. A gyógypedagógia tudás nem lényeges. Mert az SNI gyerekek is másodlagosak.
Azért ekkorát a pedagógiába régen rúgtak. Meg a pedagógus társadalomba is. Azokba a szegény tanerőkbe, akik ott küzdenek, a szegregált iskolákban, 100 %-ban halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel, miközben portfóliót írnak, és várják a minősítőt, vagy épp a tanfelügyelőt. Ahelyett, hogy segítséget kapnának, újra azt üzenik nekik: csak vegetáljatok tovább, nem vagytok értékteremtők, nem vagytok fontosak. Csak azért kaptok fizetést, mert valakinek „ezekkel” is kell foglalkozni. Annyit értek, mint egy közmunkás, vagy egy műkedvelő.
És persze jót rúgnak a leszakadó térségek gyerekein is. Mert úgy tűnik, a kormány szerint „bizonyos régiókban” fölösleges energiát fektetni az oktatásba. Az SNI gyerekekbe meg még kevésbé kellene.
Az pedig, hogy ezt is elfogadja majd mindenki, borítékolni lehet. Mert azok, akik befolyással bírnak, ők nem „bizonyos régiókban” élnek. Akik meg itt, azoknak nincs érdekérvényesítési képességük. Akik meg szót emelnek, nos, velük meg elbánnak majd. Hiszen Magyarország erősödik.
A megoldás nem a leszakadó térségek támogatásában körvonalazódik tehát, hanem a kettős mérce megerősítésében. És „bizonyos térségek” –nek másfajta mércéje ágyazódik be a törvényes Magyarország rendjébe. Az oktatás területén is. Lassan pedig gondolkozhatnak a döntéshozók a képesítés nélküli háziorvosi rendszeren. Persze csak akkor, ha a jelentkezők megígérik, hogy öt éven belül elkezdik majd az orvosi egyetemet.
574. Iskolák a határon
A problémák kihangosítása
A múltkor megint összevetette valaki az Igazgyöngy modelljét, és a Cserdi-t. Igazolásul, hogy a mienk sikertelen, belinkelt egy blogbeírást, hogy lám, még én is leírom, hogy mennyi baj van vele, bezzeg a másik, arról csak jót olvasni, és belinkelt egy cikket arról is.
Már leírtam, de megteszem időnként újra: nem az a célom ezzel a bloggal, hogy valami dicsfényt rakjak magunk köré, állandóan arról mesélve, milyen szuperül megy minden. Nem is az, hogy adományt gyűjtsek. Nem politikai kritika (erre talán jó érv, hogy az MSZP kormány idején kezdtem írni), ha sokan ezt is akarják kihallani belőle. Egyszerűen a problémáról szeretnék írni, nyilván szubejktíven, de hitelesen, újabb és újabb aspektusokból, a munkánk mentén, amit nap, mint nap végzünk a szegregátumokban, a mélyszegénységben élőkkel, akiknek jelentős része (de nem mind) roma.
Arról a rendkívül bonyolult problémahalmazról, amivel ilyen mélyen csak az szembesül, aki naponta belemerül, és megtapasztalja a nehézségeit. Amiről nem lehet hazudni. A helyzet nem engedi. Amiről mindig le kell írni, hogy mennyire kevés benne a személyes felelősség, és mennyire sok a társadalmi. Ami nem most kezdődött, hanem generációk óta épül, dagad, egyre több kockázati tényezőt teremtve a társadalomban.
Aki azt mondja, bármilyen munkára, amit a szegregátumokban végez, a generációk óta a nyomort átörökítő családokkal, hogy neki minden sikerül, azt én sosem hiszem el. Mert tudom, hány buktatója van, hányszor torpan meg az ember, hányszor kezdi elölről, mire valami elindul.
Ha lenne gyors és tökéletes megoldás, már megoldódott volna. De ettől, legalábbis országosan nézve, egyre messzebb kerülünk.
A lemaradás óriási. Mindenben. Tudásban, képességekben, szokásokban, lehetőségekben. Fejleszteni kell gyereket, szülőt, egyénenként, családonként, közösségenként. No meg ott vannak a velük foglalkozó intézmények, hivatalok, szakemberek. Akik sokszor magukon belül is annyi bajjal, problémával küzdenek, hogy abban nagyon kevés figyelem marad azokra, akikkel foglalkozniuk kellene. Egy leszakadó térségben mindenki lefele megy.
És ez nem elég, mert közben minden változik, az intézményrendszer is, a társadalmi közeg is, a politika súlypontjai is. Ezekre a változásokra is figyelni kell, mert ezek meghatározzák pl. a lehetőségeket, viszonyulásokat. No meg, változok én is, hiszen rengeteget tanulok ebből, és érzelmileg sem tudom kivonni magam, hol elkeseredek, dühös leszek, vagy éppen feldobott, boldog.
Szóval, hallatlanul izgalmas, és hallatlanul bonyolult ez a munka. Ami nehéz, de naponta ad valami örömöt. Most pl. egy család, akiknél már tényleg úgy tűnik, tartós változás van. Pedig volt gond velük is, mindenféle, mint mással, de valahogy mindig éreztem bennük az erőt, a változtatni akarást.
Persze lassan haladnak, hiszen a jövedelem minimális, de látszik, tudatosan, tervezve vannak náluk a dolgok. A házon nincs tartozás, a villanyban, kukadíjban nincs elmaradás. A kertet művelik, nagy része már bevetve, örömmel mutatják az ágyásokat, hol, mi került a földbe. A körbekerített udvaron az ólban 100 csirke. Egy sem pusztult el, napoznak, csipegetnek a kis udvaron. Sokat meg akarnak majd tartani, tojónak. Tervezik a másik ólat, malacoknak. És persze szeretnék majd a házat is javítani. Ha lesz rávaló. Szeretnék megcsinálni a konyhát.
Most egyetlen helyiségben van minden, itt élnek a három gyerekkel, a berendezés puritán, de tiszta.
Az alapítvány tevékenységeibe bekapcsolódnak, a programokba, hímzésbe, és ezért részesülnek is azokból, amit tudunk nyújtani annak, aki nekünk is segít. A szántás, a vetőmag, az ól építése nekik is elérhető lett. De e mellett önerőből is terveztek, a csirkék ára, a táp, a kerítés mind saját forrás.
Öröm velük beszélgetni. Pedig nem mindig volt felhőtlen a viszony köztünk. Kicsit még szeretném a közösségbe jobban bekapcsolni őket, ehhez próbálom érteni a helyüket a családok rendszerében, a régi történeteikkel együtt, ami nyilván hat, a változást a közösség is nehezen veszi észre, és ők ritkán adnak újrakezdési lehetőséget valakinek.
Már látom a kommentelőket: na és? Egy család változik valamicskét? Mi az? Mennyien vannak…és náluk mikor lesz változás?! Mintha nekem kellene felvállalnom az összes roma közösség integrálását…
A faluban persze nem ők az egyetlenek. Aznap három kertet néztem meg, és nézhettem volna többet is. De messze van még a változások beépülése, megszilárdulása. Addig még sok kudarc lesz biztosan. Amiről be fogok számolni. Akkor is, ha sokan ebből azt a következtetést vonják le, hogy ez, amit csinálunk sikertelen. Nem az. De nem is egy rózsaszínre színezett kép. Csak a valóság.
Amiben benne volt a mai nap is. Amikor két asszony a faluból egyedül, pedagógus segítsége nélkül vezényelte le a megyeszékhelyre való beutazást a gyerekekkel, egy Waldorf iskola sárkány-ünnepére kaptunk meghívást, ahol a gyerekeik cigánytánccal léptek fel, ők pedig a kézimunkáikat árusították, számlát írtak, és elszámolnak majd vele hétfőn, hiánytalanul. Háromszor telefonáltam, teljesen fölöslegesen, csak a magam megnyugtatására. Vagy inkább a magam örömére. Mert pár éve ez még itt elképzelhetetlen lett volna.
Boldogan hallgattam az élménybeszámolóját. Hogy ez siker-e? Igen, az. Óriási lépés. Sok minden kellett hozzá. De talán a legfontosabb a bizalom. És a szeretet.
469. A problémák kihangosítása
A két világ
Valaki azt mondta nekem a múltkor, nem tartok-e attól, hogy ezzel a munkánkat kihangosító kommunikációval meg is nyugtatom a problémától távol élőket, hogy nekik nincs dolguk ezzel, hiszen itt vagyok én, a terepen, és megoldom a gondokat, leveszem ezt a terhet a vállukról. Nos, ez a kockázat bevallom, még nem jutott az eszembe, Szerintem a követőink pontosan tudják, hogy mi az Igazgyönggyel csak itt, ebben a térségben tudunk elérni gyerekeket, családokat, nem vagyunk országos hatókörű szervezet. És nyilván tudják azt is, hogy a társadalmi leszakadás nemcsak ennek a térségnek a jellemzője, hanem több megyét érint, az északi-keleti-déli területeket, és ezeken kívül is sok települést.
Persze vannak olyan tevékenységek, amelyek túlnőnek a földrajzi határainkon, ilyen pl. az intézményi kapcsolatok működtetése, melyekben az érzékenyítés is fontos részt képvisel.
Mivel az ember a fiatalokban reménykedik, egyértelmű, hogy a kortársakra fókuszálunk ebben is. De ez nem egyszerű. Nemrég osztotta meg velem a gondolatait valaki, aki ezt a nevelési területet a két világ találkoztatásával kezelné, szóval, a jobb társadalmi státuszúakat lehozná a szegregátumokba, hogy érzékenyedjenek.
Sok-sok éve, mikor még nem értettem ennyire ezt az egészet, én is azt hittem, ez jó lehet, és teret engedtem az efféle kéréseknek. Sok esettel próbálkoztunk, és alig volt közöttük olyan, amire azt mondtam, hogy elérte a célját. Azt is óriási munkával készítettük elő, a befektetett energia túl sok volt az elért eredményhez viszonyítva. És sok volt, ami kudarcos lett. Inkább rontott a helyzeten, mintsem javított volna.
Sok oka van ennek. Az egyik, talán a legfontosabb, hogy az általános iskolásokkal semmiképp, a középiskolásokkal nem igazán, és még az egyetemistákkal sem lehet igazán megértetni a társadalmi leszakadás bonyolult problémáját. Nem egyértelműen sikeres ez még a tanult felnőtteknél sem, az egyén hibáztatása, a helyzete miatti felelősség teljes ráruházása olyan mélyen be van ragadva sokaknál, hogy képtelenség elmozdítani erről az egyébként államilag is megerősített, kényelmes nézőpontból.
Szóval azt, hogy az a tudás- és képességhiány, amivel a leszakadók élnek, az intézményrendszer hibáiban nőtt fel ekkorára, és amikor valakinek ezek adnak csak alapot az élethez, akkor csak olyan életstratégiákat tud építeni, ami nem az integrációt /inklúziót támogatja. Csak a túlélését. Ezt a szocializációs mintákkal átörökített helyzetet jól értelmezni nem egyszerű.
A másik, hogy a “szegénységturizmus” sérti azoknak a méltóságát, akiknek, még ha az utcán mennek is végig az érzékenyedni vágyók, bántó lehet a szituáció.
Ha pedig ezt még adományozással is össze kívánják kötni, és ez gyakori, ez még további kockázatokat is jelent. Vitát, hogy ki kap, és mit, és ezek a helyzetek nem erősítik a befogadás szándékát, még akkor sem, ha a szervezőknek ez lett volna a célja. Amikor pedig elmennek, nekünk még hetekig tartó munkát jelent a béke helyreállítása. Szóval, ez olyan, amit messze ettől az egésztől jól ki lehet találni, és kevesen értik, miért nem akarjuk ezt. Nem akarjuk, hogy így hozzanak adományt, hogy ők adhassák át.
Kihátrálunk az egyéni ilyen jellegű akciókból is. Mikor egy családi adományozást szeretnének lebonyolítani, ehhez kérnek rászoruló családot, legtöbbször azért (és ezt el is mondják), hogy a saját gyerekük “rádöbbenjen”, milyen jó helyzetben van, lássa a saját szemével, milyen az, mikor valakinek egyetlen játéka sincs, semmije, és tisztelje jobban a szüleit, akik meg tudják teremteni neki a normális élet feltételeit. Ezekre már udvariasan, de határozott nemmel reagálok, mert végképp nem szeretném, hogy amit ők elszúrtak a gyerekük nevelésében, azt nekünk kelljen megoldani… még ezt is. Így is elég megküzdenünk ezzel az iszonyúan bonyolult problémahalmazzal.
Persze folyamatosan keressük mi is, hogyan lehetne mégis összekötni a két világot. Érzékenyítési céllal, de tiszteletben tartva mindenkinek az egyéni viszonyulását, helyzetét, szándékát. És vannak jó próbálkozásaink.
Testvériskolák, ahol folyamatos kapcsolat van a gyerekek között, és rajzok, bemutatkozó levelek cserélnek gazdát, és ebbe az ünnepkörökhöz kötődő kis ajándékozás is belefér. Őszinte érdeklődés egymás iránt, nyilván mindkét oldalon megfelelő tanári támogatással.
Közös projektek, amikor ők is alkotnak és mi is, aztán összerakjuk, és megnézzük az eredményt, az azonosságokkal és a különbözőségekkel. Osztályfőnöki órák, mikor az életkornak megfelelő ppt-vel mutatjuk meg a szegénység egy-egy szeletét, azt, amit a gyerekek be tudnak fogadni ebből. Volt már olyan is, hogy ebből, egy ilyen órából lett hosszabb távú elköteleződés, amiben több területen is tudunk kapcsolódni.
Az előítéletek is átöröklődnek, az iskolának pedig nagy szerepe van abban, hogy ezeket erősíti, vagy tompítja. De nagyon sok a kockázat… és minden jó szándék ellenére mélyülhet egy balul elsült programban, ahelyett, hogy visszaszorulna.
A különbség a két világ között óriási. Talán a bemutatkozások árulnak el ebből a legtöbbet.
Nemrég volt egy ilyen, ami elég markánsan mutatta meg ezt. A mi tanítványaink hobbijai, időtöltése között ott szerepel a telefonozás, vagy a favágás, esetleg a “barátommal lenni”, a másik oldal versenyvitorlázást, utazást, könyvírást ír, meg filmeket, vagy épp azt, hogy a feminizmus érdekli. Hogy mivel szeretnének foglalkozni, ez is szemléletes: a mi gyerekeink az egyszerű, a környezetükben előforduló szakmákat írják, és mellé ezt is: “remélem, hogy el tudom végezni az iskolát”. A másik oldalon ott van pl. az építész, vagy a divattervező, de olyan is, aki expedíciót szeretne szervezni, a trópusi régió biodiverzitását tanulmányozandó. Még a vágyak szintjén is óriási a szakadék.
Van dolgunk a két világ közelítésével, a gyerekek szintjén is. De nem biztos, hogy ezt személyes találkozásokkal, vagy a lakókörnyezetben tett látogatásokkal kell kezdeni. Óvatosabban, érzékenyebben, és főleg empatikusabban.
Kellene foglalkozni jobban ezzel is az oktatásban. Sokat beszélgetni erről. Kellene valami terv arra, hogyan tudjuk megállítani a gyűlölködést, és erősíteni az elfogadást. Minden területen. Az empatikusabb világot a mai gyerekek tudják majd megteremteni. Ebben kell segítenünk őket. Mindenkinek.
830. A két világ
Anya, vagy gyermek?
A lánnyal tavaly találkoztam elöször. Kishúga már két éve járt hozzánk, a suliba, amikor hallottam, hogy testvére lesz. És ezzel egy idöben nagynéni is lesz. Nem értettem a dolgot.
Aztán elmentem hozzájuk, amikor megszülettek a kicsik. Elöször az anya szült, majd alig két hétre rá a 15 éves lánya. Mindketten fiút.
Mentem, próbáltam holmikat szerezni, hiszen a két kicsinek sok minden kell, föleg, ha még öt gyerek van mellettük a családban.
Egy alkalommal babaholmikat vittem, és kaptam egy adományban szoptatós melltartót is, vattabetétekkel, ha szivárogna a tej.
Magyaráztam a lánynak, hogy kell használni. Bólogatott, megértette, örült neki.
Aztán, amikor jöttem el, szégyenlösen a kezembe nyomott néhány papírt. „Ezt el tetszik küldeni pályázatra?” – kérdezte. Megnéztem. Rajzok voltak. Ceruzarajzok, halványan színezve. Az egyiken egy nyuszi, a másikon Micimackó jól ismert képe. A rajzok hátoldalán, ahogy az iskolánkban szokás, és ahogy a húga mutatta: név, életkor, település, és az én nevem, mint felkészító tanáré.
A rajzok gyerekrajzok voltak. Nem egy anyáé, aki épp szoptat, hanem egy gyereklányé. Akinek még játszani kellene. Aki még játszani akar.
Úgy volt, hogy összel jrakezdi az iskolát, szakiskolába megy majd. Mégis maradt otthon, mert a kicsikkel nem bir egyedül az édesanyja. Ö már nem lesz gyerek többet. Végérvényesen és visszavonhatatlanul anya marad.
54. Anya, vagy gyermek?
Ki pótolja be azt, ami elmaradt?
Iszonyúan bonyolult ez az egész integráció, minden mindennel összefügg, a megoldásokra tett erőfeszítések rendszerbe állítás nélkül kidobott pénzek, nem képesek megfelelően hatni.
A legutóbbi blogom után, a facebookon volt egy komment, ami egy elég tipikus reakciót mutatott. Én ugye arról írtam, mennyire rossz, hogy a közmunka nem fejleszti a hiányos munkavállalói kompetenciákat, ezért is érzem, hogy a közfoglalkoztatás zsákutca, legalábbis ott, ahol ezek a készségek már generációk óta hiányoznak. Erre valaki úgy reagált, hogy még mit nem?! A munkaadó még ezzel is foglalkozzon?
Pedig ez kulcskérdés. Hogy ki pótolja be mindazt, ami nincs meg….és egyre tömegesebben hiányzik. Lassan a harmadik generáció kerül ki az intézményrendszerből tudás és képességhiányosan, a családban pedig mára a legtöbb helyen elvesztett az átörökíthető, a munkához kapcsolódó pozitív viszonyulás. És ha ez hiányzik, az képes lenullázni az oktatás pozitív hatását (azt most hagyjuk, hogy ez az iskolarendszer jelenlegi állapotában képes e bármilyen elmozdulást kiváltani).
Olvasom, hogy azokon a településeken, ahol a nyári gyermekétkeztetésre nem pályáztak, ott ezt azzal indokolták a nyilatkozó polgármesterek, azért ez volt a testület döntése, mert így, ha nyáron is adnak ebédet a gyerekeknek, akkor az asszonyok nem főznek, még kevésbé törődnek az apróságokkal, mert megteszik mások helyettük. Ja, és az is indok volt, hogy kritizálták az ételt. Meg kevesellték. Hát akkor ne kapjanak. Oldják meg, ahogy tudják. Úgy sem fog éhen halni egy sem.
Nem kell sok hozzá, hogy ez a megközelítés általánossá váljon, a segítő szándékot manapság könnyen felülírja a gyűlölet: „Ezeknek? Még ezt is?”. És ebben nem venni észre az egyedi élethelyzeteket, azokat, amibe könnyen belekerülhet ma bárki, aki elveszti az állását, akinek megromlik az egészsége, baleset éri, a banki kölcsönök, sőt, már a számlák biztonsága sem tervezhető, egy pillanat alatt válhat semmivé minden. Nem venni észre ebből az alapállásból azt sem, hogy mi az a mennyiségi és a minőségi éhezés, és mindkettő milyen visszafordíthatatlan változásokat okoz a fejlődő szervezetben. Ebben a viszonyulásban csak az látszik, hogy mindenért ő a hibás, aki nem tud (vagyis szerintük tudna, csak nem akar) enni adni a gyerekének.
Nyilván nem mondom, hogy nincs olyan, aki tényleg meg tudna főzni, de így kényelmesebb, a tanult tehetetlenségben szocializálódott családok között van ilyen is. Minden előfordul közöttük is, mint mindenhol, akár a minimálbérre bejelentett vállalkozónál, aki így kerüli el az adót, de a legjobban hangoztatja, ki az ingyenélő a társadalomban. Az általánosítás pedig mindig veszélyes, mert egy ilyen döntés, hogy nem pályáznak az ingyenes nyári étkeztetésre, a településen mindenkire egyforma következményekkel jár, arra nézve is, aki tényleg olyan helyzetben van, hogy nem képes megfelelő étkezést biztosítani a gyerekének.
És azzal, akire a helyiek szerint tényleg így hatna, hogy még kevésbé próbál tenni valamit, azzal is kellene kezdeni valamit. Mert annak oka van, hogy úgy működik szülőként ahogy, és nyilván, beavatkozás nélkül ezt fogja átörökíteni, a gyerekei sem tesznek majd semmit, ezt a mintát látják, ezt követik.
Tehát a krízishelyzet kezelése konzerválhat negatív beidegződéseket? Igen, előfordulhat ez is. Ezért lenne fontos, hogy tudomásul vegyük végre: másféle rendszert kell kiépíteni, segítség kell a felnőtt, generációk óta szegénységben élő embereknek is. És nem csupán olyan segítség, ahol a szegénységcsapda teremtette helyzetekben képtelen megoldani valamit. Hanem olyan is, ami fejleszti, ami elmozdítja, képessé teszi. Különben hiába kezelünk bármit, hiába teremtünk helyzetet arra, hogy dolgozzon, ha nincs felelős munkavállalói képessége, hiába költöztetjük új házba, csak újra leamortizálja azt is, hiába szervezzük meg a gyerekek étkeztetését, stb. , előbbre nem leszünk.
A teher pedig iszonyatos, főleg, ha a gyerekeket nézzük: mert nekik most kell a segítség, most éhesek, betegek, most nem tudnak úgy fejlődni, hogy később ez ne legyen gátja a tudásnak, képességeknek. Tehát nem várhatunk, hogy a szülők fejlesztése, ami nem fog egyik pillanatról a másikra eredményt hozni, változást eredményezzen. Mert nekünk a pillanatnyi helyzetre is tekintettel kell lenni. Ezért pl. muszáj megszervezni a gyerekek ingyenes étkeztetését.
Bár az a “veszély”, hogy a felnőttekkel bárki így foglalkozna nem fenyeget. Az egész rendszerben nem látni ugyanis azt a szülőkre, felnőttekre irányuló fejlesztő elemet, amiről beszélek. Pedig ez kulcspontja lenne a változásoknak. A közmunkások alapkészségeinek megerősítését célzó képzés félrement történet volt. Az életvezetési kompetenciák ugyanis nem a szövegmásolással, vagy a napocska-színezgetéssel fejlődnek, és úgy sem, ha egy osztályteremben egy épp ráérő pedagógus elmondja, hogy kellene szerinte, vagyis a tananyagot kidolgozók szerint élni. És úgy se nagyon változik ez, ha kényszerítések és elvonások rendszerét dolgozza ki az állami és a helyi településvezetés.Mert hosszútávon fenntartható eredményt nem hoz az sem.
A nyomorúság úgy tűnik, megállíthatatlanul öröklődik át, ezer csatornán, egyre sötétebb jövőt körvonalazva. Generációk élnek a társadalmunkban hiányos képességekkel, mélyszegénységben. És még mindig ott tartunk, hogy ez a probléma nem igazodik az állam által felállított rendszerhez. Nem vesszük észre, hogy talán a rendszer nem alkalmas arra, hogy ezt a problémát kezelje.
484. Ki pótolja be azt, ami elmaradt?
Összefogás
Ezt a blogot most nem lehet kommentelni. Amikor így állapodtunk meg az fn-nel, azt hittem, csak átmeneti állapot lesz.
De nem tudom, mikor lehetne ezt visszaállítani. A blog népszerű, sokan olvassák, és sokan megosztják, vagy részleteket tesznek fel belőle más oldalakra. Ott pedig vannak kommentek. Néha beleolvasok. Nem mazochizmusból, csak azért, hogy érzékeljek valamit a változásból. És azt hiszem, a helyzet nemhogy javulna, de romlik.
Félelmetes, gyűlölködő, vádló beírások olvashatók sorra. Izzó gyűlölet, egymás lealázása, a néha próbálkozó pozitív, vagy csitító kommentelők porba tiprása a jellemző. Aztán a végén, mikor már kevesebb az írás, mert jön más, újabb, amit lehet köpködni, akkor valami nagy egységesség, összefogás-hangulat jön át, na ugye, sikerült, mi voltunk az erősebbek, elhallgatott, kussolt végre az is, aki próbálta másképp láttatni a dolgokat. Ez a nagy egyetértés pedig csak fokozza a félelmemet.
Mint most is. Az iskolakezdéssel kapcsolatos blogbeírásomra más civil szervezetek, csoportosulások, baráti társaságok is reagáltak. Megértették, megérezték a problémát, és mellénk álltak. Gyűjtésbe kezdtek, felhívásokat tettek közzé az oldalukon. Amiket lehet kommentelni. Hát véleményezik is, buzgón cigányozva, ja, persze zsidózva is, mert a kettő elválaszthatatlan, a negatív tapasztaltok sorával. Ami persze van. Nem ezt akarom megkérdőjelezni.
Inkább azzal van bajom, hogy csak ez van. Nyilván, mert csak ezt akarják látni.. Most, az ösztöndíjprogramunk kapcsán átnéztem egy faluban a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek év végi tanulmányi eredményeit. Az első öt gyerek (mind cigány) tanulmányi eredménye mind fölötte van a négyesnek, a legjobb 4,8. Pedig ők is nyomorban élnek. És ők is cigányok. És nekik sincs elég füzetre, tolltartóra, táskára. Persze a kommentelők szerint őket sem kell segíteni. Még a használt tolltartóval sem. Semmivel sem. Mert „oda” tartoznak. Szerintük inkább el kellene taposni őket.
Egy éve kb. annak, hogy egy szervezet egy gyűjtőakcióhoz fotókat kért tőlem. Pironkodva mondták: ha kérhetik, ne cigánygyerek legyen a képen. Mert a leendő támogatónak ez kikötése volt. Világosan kinyilvánította, hogy cigánynak nem ad.
Nem tudom, hogy lehetne megértetni, hogy ez nem jó irány. Hogy a szegénységben benne van ma már a nem cigány is. És a cigánnyal is kezdeni kellene valamit, mert ugyanabban az országban élünk. Hogy dolgozni kellene az összefogáson, nem szítani állandóan a széthúzást. Nem gyűlölködve általánosítani, hanem megoldást keresni. De ez nálunk lassan eltűnik. Figyelem a vitákat a környezetemben, témától függetlenül: a „nem”, „nem jó”, „nem így” a leggyakrabban elhangzó kifejezés. Ha javaslom, tegyük mellé a „hogyan kellene” vagy a “javaslatom szerint” szavakat is, megcsappan a véleményt mondók sora. Nem keressük a megoldást, csak elutasítjuk a helyzetet. Mi lesz ebből?
Pedig van, ahol másképp próbálják. Szerencsémre bekerülhettünk a Máltai Szeretetszolgálat „Kirekesztett közösségek terepszemléletű támogatása” című programjába. Ahol a mai magyar viszonylatban sajnálatosan szokatlan, bár szerintem teljesen normális összefogás van, egy probléma megoldása érdekében. Ezt a mindenki által ismert katolikus szervezetet ugyanis az OSI (Soros) támogatja ebben a programban, ami ugye egy zsidó ember vagyonából szervez támogató projekteket. A nyolc támogatott között van pl. a sajókazai program, amit egy buddhista egyház tart fenn, és persze mi is, akik nem vallásos alapon szervezzük a szociális munkát. És mindez, ebben a körben senkit sem zavar. Felülemelkedve a saját nézeteken, a problémára koncentrálva, egymást tiszteletben tartva, összefogva dolgozik a csapat egy mindenki számára élhetőbb világért. Van ebben számomra valami szimbolikus. És fájdalmasan hiányzó. Amit jó lenne valahogy szélesebb körben szemléletté emelni.
Mert képesnek kellene lennünk végre azokra a megoldandó helyzetekre, problémákra koncentrálni, amelyek egyre mélyebbre sodornak bennünket. Figyelni arra, hogy az energiát ne a gyűlöletből merítsük. Mert az a gyűlölködőt is rombolja, még, ha átmenetileg úgy is tűnik, neki van ereje. Ügyelnünk kellene arra is, amíg nem késő, hogy az egyetértés ne a másik megalázásában, kirekesztésében valósuljon meg. Hogy végre az elutasítást váltsa fel valami konstruktív együttgondolkodás.
220. Összefogás
Ilyen sorsok is vannak
Pár napig aggódva figyeltük a híreket, tényleg eltűnt-e egy ember a kis faluban, ahol dolgozunk. Ahol persze mindenki ismer mindenkit, és semmi sem tud titokban maradni pár napnál tovább.
Eltűnt már máskor is, néha hónapokra is, mióta itt dolgozunk, de akkor volt némi sejtésünk, hogy hol van, és egyáltalán, tudtunk arról, hogy készül a fiaihoz. De most ez nem tűnt valószínűnek, mert nincs kihez mennie, legalábbis tudomásunk szerint.
Aztán kiderült, hogy mégis megvan, a faluban bujkál, talán valami vitás ügye is volt, talán meg is verték, de egyelőre nem látjuk tisztán, mi történt, sem mi, sem a rendőrség. Mikor előkerült, nem volt partner a probléma tisztázásban, inkább megint sietve elvonult, miközben láthatóan legyengült, és a verés nyomait is magán viseli. Elzárkózott és megint a rejtőzködést választotta.
Zavart volt, erre is volt már példa, igazából úgy véljük, gondnokságra szorulna, egyre nyilvánvalóbban képtelen magát ellátni, talán egy idősotthonban jobb helye lenne, de ez nyilván fel sem merül. Sem benne, sem a rendszerben.
Megint itt vagyunk… az általam sokat emlegetett döntési képességek és felelősségek területén.
Most, miközben mindannyian aggódunk érte, megint elgondolkodtam azokon az embereken, akik így, mint ő, teljesen magukra maradnak. És igazából nem hiányoznak senkinek. Volt és van is ilyen több körülöttünk, többnyire férfiak, elhibázott döntésekkel, sodródva ide-oda, sokan az alkoholizmus csapdájában, sokan kihasználva, csicskaként, földönfutóként, csak létezve…de nem megélve az életet úgy, mint mások. Arról pedig nincs pontos adatunk, mivel soha senki nem mérte fel az állapotukat, hogy mennyiben korlátozottak, milyen fokon sérültek, mert koruknál fogva gyerekként nem ismerhettük őket, és abban az időben, mikor ők iskolába jártak, még az SNI (sajátos nevelési igény) fogalom sem volt beépülve.
Már aki járt iskolába. Mert ő nem. Azt tudom róla, hogy teljesen analfabéta, mert mikor a covid legnehezebb időszakában támogattuk a kis falu lakóit egy-egy élelmiszercsomaggal, épp én voltam az, aki átadta neki, és az átvételi elismervényre nagyon lassan két keresztet rajzolt. Elképedve kérdeztem: “maga nem tud írni?” “Nem.”-válaszolta. “Hát hány osztálya van?”-faggattam tovább. “Egy se.” “Az nem lehet… hol volt gyerek?”- kérdeztem, hiszen tudom, hogy csak valamennyivel fiatalabb tőlem. “Egy tanyán. Dolgoztam.”-mondja, és ezzel le is zárta a beszélgetést.
Nem tudom pontosan, hány éves lehet, talán hatvan körül, és a rendes nevét sem tudom, csak a keresztnevét, meg a ki tudja honnan ráragadt ragadványnevet. Amit mondhatnék becenévnek is, de az ő esetében inkább gúnynév, bár sosem tűnt úgy, hogy zavarná. Tulajdonképpen semmi sem zavarta. Ikonikus a ruházata is, a zakó-nadrág-gumicsizma télen-nyáron jellemzi. Így vált részévé a településnek, ahogy hátratett kézzel sétál, vagy üldögél az utca fordulójánál, a padon.
Nem tudom, az életében hol, merre, mit dolgozott. Időnként engem is megállít, munkát kért, bármit megcsinál, mondja. Ebből élt, hogy néha kapott valami munkát, nehezet, mezőgazdasági jellegűt, felügyelet mellett megcsinálta.
Amikor elkezdtünk itt dolgozni, még a családjával élt, több gyerek is volt, emlékeztem rájuk, jól megmaradt bennem egy kép, mikor valamit vittem nekik, és a házban semmi bútor nem volt, csak papírdobozok. Nyilvánvaló volt, hogy a közeg nem alkalmas gyereknevelésre, hamarosan állami gondozásba is került mind. Aztán egyedül élt évekig, a villany nélküli ház egyetlen helyiségében. Később, ahogy a gyerekek felnőttek, volt, hogy az asszony is visszakerült, új párral, terhesen, aztán megint eltűntek, jól emlékszem, még a védőoltásokat sem kapta meg a baba, úgy kerestették, hova lettek.
Egy jó darabig a két felnőtt fiával élt együtt itt, ők is ugyanígy, alkalmi munkát kerestek, a papírjaik sem voltak rendben, de nem léptek semmit, hogy a helyzet változzon. Próbáltuk volna a villanyt visszaköttetni, de nem sikerült a tulajdonviszonyok tisztázását megugrani. Ezért otthagyták a házat, és beköltöztek egy másikba, ahol szintén nem volt áram, de a szomszédból, magas havi “hozzájárulásért” egy vezetéken kaphattak. Aztán az egyik fiú tragikus balesete után ideköltözött még egy lány is, a másikhoz, ő sajátos nevelési igényű tanítványunk volt, ismertük a döntési képességeit. Már terhes volt, mikor a párja elment, úgy hallottuk, vissza az anyja családjához. A baba megszületett, csecsemőotthonba került, a lány meg haza a szülői házba.
A férfi maradt a házban, a kutyáival. Hogy aztán mi történt, arról vegyes információk keringenek. Megverték, mert nem fizetett a villanyért… ittak, összetűzésbe keveredett valakivel, és ő húzta a rövidebbet. A rendőrség sem tud mit tenni, a sokadik eset ez, a konfliktushelyzetekben nem értelmezhető dolgokat mond, összefésül helyzeteket, egyet nem lehet csak, megérteni, mi történt vele. Persze ott a falu, meg a térfigyelő kamerák, most is lesz majd egy kép biztosan a történtekről.
De mi lesz vele? Hány értelmi fogyatékos, vagy mentálisan súlyosan sérült ember él ma mélyszegénységben? Ki visel értük felelősséget?
Az intézményrendszer biztosan nem. Hol van arra energia, idő, hogy a vele történtek után nyomozzanak? Az önkormányzat? Mit csináljon vele, hova tegye, hol van munkaerő, szakértelem, forrás az ő és a hozzá hasonló kóborgók folyamatos figyelemmel kísérésére? Milyen intézmény fogadná be, a jövedelme hol fedezne bármilyen ellátást?
A faluban pedig mindig lesz, aki kihasználja. Olyan is, aki gúnyolja, nevetség tárgyává teszi, olyan is, aki megalázza, megveri. Ma a világ sehol, de a szegregátumok különösen nem biztonságosak az ilyen szerencsétlenek számára.
A helyzet pedig az, hogy felnőtt ember. Ezért az ő felelőssége minden. Ő dönt. Ő élt és él így. Az ő élete. Majd felbukik valahol, vagy reggelre meghal egy kert végében, vagy egy elhagyott padláson. Vagy agyonveri valaki. Nem fog hiányozni a családjának, mert sosem volt család. Nem fog hiányozni a munkaadójának, mert sosem volt munkahelye. Nem fog hiányozni senkinek, mert senkihez sem kötődött igazán. Csak létezett.
Nem tudunk mit tenni különösebben mi sem érte. Adhatunk néha élelmet neki, amit vagy alkoholra vált, vagy elvesznek tőle. Nem tudunk mellette lenni mindig, megvédeni sem másoktól, sem magától. És rossz érzés ez, mert ő is egy ember. Akinek ennyit engedett az élet. Ennyit kapott tőle. Vagy, ennyit tudott kihozni belőle.
A felnőtteket, pont azért, mert a felelősség teljesen rátolható, könnyen elengedi mindenki. A baj csak az, hogy ez a réteg folyamatosan újratermelődik. Azokból az SNI gyerekekből, akik mélyszegénységben élnek. És a rendszer figyelme csak az általános iskoláig tekinti őket speciális szükségletűnek. Felnőttként pedig ez lesz a sorsuk. Látjuk pontosan ebben a mára már generációs léptékű munkában.
Csak a megoldást nem látjuk. Sem a törekvést, hogy ez bárkit érdekelne.
Mire megírtam és feltöltöttem a blogot, tragikus hírt kaptam. Megtalálták. Úgy, ahogy fentebb soroltam, egy kert végében. Sajnos már csak a holttestét. Pontosabbat nem tudunk.
Egy ember volt ő is, egy embertársunk.
Nyugodjon békében.
954. Ilyen sorsok is vannak…